In memoriam Tóh József

Ahogy életében sorra elhaladt a külvilág által rendre mérföldkőnek tekintett 60., 65. majd a 70. évek mellett, sokan és sok helyütt méltatták már dr. Tóth József szakmai pályafutását, emlékeztek meg maradandó alkotásairól és emberi nagyságáról [1] – és nyilván számos kiváló, immár visszavonhatatlanul múlt időben íródó visszaemlékezés fog napvilágot látni a következő szomorú hetekben is. A Földrajzi Intézet vezetése nevében azért akarunk hozzájárulni ehhez a sorozathoz, hogy megpróbáljunk visszaadni a honlapunkra tévedő érdeklődőknek valamit abból, amit alapítónk és mesterünk számunkra jelentett.

Alföldi gyerek volt – triviális dolog talán így kezdeni a visszaemlékezést, de valahogy úgy érezzük, az indíttatást és a későbbi világlátását is meghatározta ez a tény. Hiába élte le élete nagyjából egyharmadát Pécsett, hiába vált e város díszpolgárává és a pannon szellemiség és kultúra tisztelőjévé és hordozójává, lelkében nagyon sok mindent megőrzött alföldi gyökereiből, a tanyák és a végtelenbe vesző, tágas tér világából, ahonnan útnak indult és ahová pályafutásának és munkásságának nagyobbik hányada kötötte. „Az alföldi ember a legtöbb feladat megoldásához a bicskáját veszi elő – csak a Dunántúlon keresnek bonyolultabb célszerszámokat…” –mondta egyszer, ha nem is szó szerint, de tartalmilag talán a fentiekkel egyezően. E kijelentés bizonyos szempontból talán jellemző is rá: szerette az egyszerű megoldásokat és az egyértelmű válaszokat, és bár alaposan mérlegelt a legtöbb döntése előtt, megoldásaiban csak nagyon ritkán engedte meg magának az „egyfelől-másfelől értelmiségi luxusát”. Személyiségének ez a meghatározó vonása végigkísérte az általunk ismert, pécsi éveit, és mindig úgy véltük, makacs céltudatosságával együtt ez családi és társadalmi hátteréből, az őt útjára indító mikrovilágból fakad.

Ceglédi születés áll az életrajzaiban, de ez csak féligazság, vagy inkább olyan tény, amely elfedi azt a fontos elemet, hogy gyermekkorát nem a mezővárosban, hanem a napjainkban alig 500 lelkes Ambrózfalván töltötte. Az utóbbi időkben egyik leggyakrabban használt szófordulata szerint „tér és idő keresztjén élünk”, így jegyezzük meg az évet is: 1940-ben történt mindez. Ennek szintén van jelentősége: gyermekként élve meg a háborút és a „felszabadulást” önmagát már a 20. század második felének Magyarországán, annak furcsa alkalmazkodási kényszereket szülő viszonyai között kellett megtalálnia és fölépítenie. Talán nem túlzás ez az utolsó kifejezés: Tóth Józsefre a tengerentúlon talán self-made-man-ként emlékeznének: kevés dolgot kapott készen az élettől, kivételes tehetsége emelte fel, és juttatta a társadalmi és kicsit a földrajzi térben is messzire a ceglédi tanyavilágtól, amelyből a föld, ha úgy tetszik, „a birtok”iránti vágyódást, nosztalgiát és a fizikai munka szeretetét mindvégig megőrizte.

A szellemi kibontakozás színtere Szeged volt. Már középfokú tanulmányait is itt folytatta, és alma matere is a József Attiláról elnevezett Tudományegyetem volt – annak is a biológia-földrajz szakpárja. Kötődése ez utóbbival alakult ki – vélhetően azért, ami korábban és azóta is annyi tehetséges embert vonz a geográfia világához: itt élhette meg legteljesebben a már akkoriban is hihetetlenül széleskörű érdeklődését. Többször felidézte, hogy még középiskolásként „belógva” az egyetemre hallgathatta Prinz Gyula előadását, de igazi mesterének és tehetségének felfedezője Krajkó Gyula professzor volt. 1964-ben, az akkoriban önállósuló Gazdaságföldrajz Tanszék munkatársa lett, ahol tevékenységét nagyra becsült főnöke irányítja ebben az időben. Pályájának első szakaszát egyértelműen meghatározza a vonzáskörzetek és a központi helyek kutatása, egyetemi doktori értekezését 1966-ban „Városfunkció-vizsgálatok a Dél-Alföldön” címmel védi meg. Az 1960-as évekbeli munkái általában a központi helyek elméletének hazai elterjedéséhez kapcsolhatók. Igen hangsúlyos szerepet tölt be ezek között a tanszék egyik legfontosabb külső megrendelésére készült átfogó felmérés Szeged vonzáskörzetéről. Első alkalommal 1969-ben olvashatjuk nevét a hazai geográfia országos lapjai közül a Földrajzi Értesítőben („A népesség területi koncentrációjának néhány jellegzetessége a Dél-Alföldön”), és innentől kezdve jóformán minden évben jelentkezik ezeken a fórumokon publikációival. Korai írásai mai szemmel nézve is, nem hogy vállalhatóak, hanem kiválóak: kitűnnek igen alapos, adatokban gazdag háttérelemzéseikkel és logikus következtetésekkel. Ha valaki csak dr. Tóth József pályája második felében írt, szintetizáló jellegű munkáit ismeri, talán rácsodálkozik a fiatal adjunktusra, akinek írásaiban – és ezek sorai mögött – felsejlik az aprólékos, részletekre ügyelő és igen nagy munkabírású kutató képe. Ez az állhatatosság meghozta gyümölcsét: 1972-ben, 32 évével szokatlanul fiatalon, megvédi kandidátusi értekezését („A központi települések szerepe a Dél-Alföld népességének foglalkoztatási átrétegződésében és területi koncentrációjában”). Ez egyben szegedi éveinek lezárása is, hiszen itt kezdődött a magyar geográfiában közismert és sokak által megénekelt „békéscsabai kaland”, amely pályafutásának egyik legtermékenyebb időszakát hozta el.

Ha azt írtuk korábban, Tóth József szinte semmit sem kapott készen az élettől, akkor itt most annyiban módosítjuk, hogy 1973-ban hatalmas lehetőséghez jutott, amikor megbízzák az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Alföldi Csoportjának megszervezésével és vezetésével. Utólag, sok évtized távlatából kijelenthető, hogy ezzel a lehetőséggel gyakorlatilag maradéktalanul képes volt élni. Soha vissza nem térő alkalom volt: szabadon toborozhatta csapatát és meglehetős autonómiával irányította azt. Az alapító gárda, vagyis Dövényi Zoltán, Mosolygó László és Tánczos-Szabó László fontos szövetségesre talált Becsei Józsefben, aki a megyei tanács művelődési osztályvezetőjeként kezdettől fogva felkarolta a kutatócsoport ügyét, és fontos partnernek bizonyult a munka zavartalanságának biztosításában.

Dr. Tóth József hihetetlen ambíciókkal vágott bele a kutatócsoport önálló tudományos arculatának kialakításába és a küldetés megvalósításába: az Alföld térszerkezetének problémái, városhálózatának sajátosságai évekre elegendő kutatási feladatot jelentettek. Központi kérdéssé vált – és ettől kezdve végigkíséri Tóth József kutatói pályáját – az urbanizáció funkcionális, vagyis szerepkörökben tetten érhető, illetve formális, vagyis a várossá (nem) nyilvánítások révén megnyilvánuló folyamatainak diszharmóniája. Ennek a szellemében íródott az akkor még nagyközségi jogállású település monográfiája „Mezőberény, a helyét kereső kisváros” címmel, míg e korszak másik legismertebb produktuma a hasonló műfajú Békéscsaba földrajza). Tóth József az itt elfoglalt álláspontjához később is ragaszkodott: amikor pécsi kutatóként újra előtérbe került pályáján a várossá nyilvánítás kérdésköre, akkor is következetesen várospárti: amíg a szakma több tagja óvott a városi rang inflálásától, ő azon a véleményen volt, hogy ennél sokkal fontosabb szempont az a fejlődési impulzus, ami ennek révén a településeket éri, érheti. E körben kifejtetett elméleti és gyakorlati munkássága jelentősen hozzájárult a hazai városhálózat bővüléséhez, maradandó módon hagyva nyomot az ország településrendszerén.

A békéscsabai időszak másik, általunk kiemelendőnek vélt eleme, amely szerintünk oly nagyon jellemző volt az egész pályafutására, az egyfajta „tudományos missziós” tevékenység. Az akkor igen gyors növekedést és központilag vezérelt, jellegzetesen alföldi iparosodást megélő megyeszékhelyen nem voltak komoly hagyományai a társadalomtudományi kutatásoknak, és a rapid urbanizáció mentén ekkor még csak kialakulóban volt a helyi véleményformáló elit. Tóth József és csapata elszánta magát, hogy aktív szerepet vállal ennek az elitnek a képzésében, művelésében, tájékoztatásában, így kialakításában. Kezdettől fogva fontos feladatának tekintette, hogy a tudományos eredményeket a minél szélesebb nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegye, és ez az ismeretterjesztőnek is mondható tevékenysége – elszántsága nyomán nevezetük fentebb missziónak – szintén végigkísérte pályáját. Nem csak az általa alapított folyóirat – „Alföldi Tanulmányok”, amelyet aztán a pécsi években más periodikák is követtek majd –, az ismeretterjesztő előadások – e tekintetben a pécsi időszakban a csúcsot a majd a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Pécs-Baranyai elnöki és országos alelnöki posztja fogja jelenteni –, hanem az az igény is, hogy a közéleti, politikai szereplők, döntéshozók figyelmét felhívja a tudományos eredményekre. Személyében minden tekintetben a cselekvő geográfus ideáját igyekezett megvalósítani, egész életét végigkíséri az a küzdelem, amit azért folytatott, hogy a hatalom mindenkori birtokosai térrel kapcsolatos döntéseiket a geográfia kutatási eredményei alapján hozzák meg. Ha volt olyan tényező, amely pályafutásában keserűvé tette, akkor ez biztosan közéjük tartozik: érvei, olykor briliáns ékesszólása és személyes kapcsolati hálója ellenére is igen ritkán sikerült elérnie ezzel kapcsolatos céljait.

Békéscsabát 1983-ban növi ki végleg. Amikor maga mögött hagyja a Viharsarkot, publikációs listája már 190 elemet számlál – mindezt a könnyű szószaporítás digitális eszközeinek feltalálása előtt éri el. Nem véletlenül és teljes joggal nevezte őt 65. születésnapján Dövényi Zoltán „grafomán geográfusnak”. Alfölddel kapcsolatos munkásságát az 1985-ös akadémiai doktori értekezés, „Az urbanizáció sajátosságai és problémái az Alföldön” zárja le, amelynek bibliográfiájában már pécsi „kiadási hely” szerepel.

A pécsi évek első időszaka pályájának legkevésbé reflektorfényben álló szakasza. Ismét egy alapítással kezdődik minden, sokkal nagyobb léptékben, mint Békéscsabán. A Regionális Kutatások Központjáról van szó – amellyel kapcsolatban Tóth József a szerencsétlen, „nehezen ragozható” névválasztást említette egyik markáns hibaként – amelyet a kor kétségkívül legelismertebb és talán legmeghatározóbb társadalomföldrajz-tudósával, Enyedi Györggyel együtt hoztak létre. Az új szervezet születése több tényezőre vezethető vissza, részletes elemzésük nem tartozik e sorok szerzőinek feladata közé. Tóth Józsefet minden bizonnyal nem elsősorban a hazánkban akkor újdonságszámba menő regionális tudomány hullámainak meglovaglása vonzotta, talán nem is annyira az MTA FKI akkori vezetésével szembeni ellentétek taszították, hanem a vidéki kutatóintézeti hálózat létrehozásának lehetősége motiválhatta. Az RKK központját Pécsett, a háború óta létező Dunántúli Tudományos Intézet bázisán alakították ki. Pécs ekkoriban, bármilyen geográfiai paradoxon is legyen ez a mondat, Békéscsaba és Szeged között félúton helyezkedett el. A tudományos, sőt geográfiai kutatásoknak itt is megvoltak a hagyományai (pl. Prinz Gyula 1920-1941 közötti tevékenysége), de az akkori Tanárképző Főiskola kicsiny Földrajz Tanszéke nem volt összemérhető a szegedi egyetem magas szinten elismert tudományos műhelyével.

Azért, hogy az RKK a biztató indulás ellenére nem számít sikertörténetnek Tóth József pályafutásában, elsősorban a személyes ellentétek és a térrel foglalkozó tudományterületek útkeresései és villongásai okolhatók. Az utólagos bölcsesség mondatja velünk, hogy igen nagy kárára vált a hazai társadalomtudományoknak, hogy a földrajzi és regionális tudományi irány élesen elkanyarodott egymástól. A szintén nemrégiben eltávozott Enyedi Györggyel – akinek tudományos géniuszát Tóth József mindig elismerte – való „szakítás” után hátat fordított a kutatóintézetnek és az akkor már Janus Pannonius nevét viselő egyetem Tanárképző Karán folytatta pályafutását.

A pécsi évek második időszaka 1992-ben vette kezdetét és két évtizeden keresztül tartott. Talán az eddigiekből is kiderült, hogy pályafutásában az egyik legmeghatározóbb, és egyben legértékesebb elemnek a szervezetek létrehozásában, megteremtésében kifejtett alkotó tevékenységét tekintjük. A JPTE-n ezek az alkotó energiák arra irányultak, hogy a főiskolai tanszékből valódi, az oktatás mellett magas színvonalú kutatói tevékenységgel is foglalkozó tudományos műhelyt faragjon. Saját életében is jelentős váltás volt. Noha a katedrától soha nem szakadt el, és Pécsre érkezése után azonnal vállalt oktatási feladatokat is, a szegedi időszak után most először főállású kutató helyett főállású oktató, egyetemi tanár lesz. Ebbéli minőségében igen nagy elánnal lát hozzá a tanszék fejlesztéséhez. Bázisát a tanszék akkori munkatársain (például Aubert Antal, Gyuricza László, Hajnal Klára, Lehmann Antal, Majdánné Mohos Mária, Nagyváradi László, Pozsár Vilmos, Sikó Ágnes, Vuics Tibor) kívül az RKK-ból általában másodállásban szerepet vállaló kollégák (Erdősi Ferenc, Fodor István, Hajdú Zoltán), valamint a kívülről érkezők (Rudl József, Rudlné Bank Klára, Lovász György, Golobics Pál, László Mária, Schweitzer Ferenc, Szederkényi Tibor, később Lóczy Dénes) mellett hamarosan saját tanítványainak (Trócsányi András, Wilhelm Zoltán, Gyenizse Péter, Pap Norbert, Tésits Róbert és sokan mások) népes csapata jelentette. Egyik legelső eredménye az egyetemi szintű földrajztanári képzés beindítása volt 1989-ben, majd a doktori képzés megteremtése 1994-ben, a „Társadalmi-gazdasági aktivitás területi-környezeti problémái” címmel. Fejlesztő, építő tevékenysége az 1990-es évek végére már az ország legnagyobb létszámú műhelyeinek egyikévé tette a Földrajzi Intézetet, amely a hazai társadalomföldrajz egyik legsokoldalúbb kutatási központjává is vált.

Talán Pécsett bontakozott ki igazán Tóth József oktatói tevékenysége. Sokkal több ilyen feladatot vállalt, mint az 1970-es évek óta bármikor, és számos tanítvány és kolléga egybehangzó vélekedése szerint virtuóz előadó volt. Legfőbb kurzusa évekig az „Általános társadalomföldrajz” jellegéből és helyéből fakadóan kiválóan alkalmas volt arra, hogy általa „megfertőzze” látásmódjával az elsős hallgatókat. Vallotta és oktatta, hogy a földrajzi látásmód szemlélet, hiszen minden, ami az embert körülveszi (időben és) térben történik. Előadásai valóban szemléletformálóak, nagy ívűek voltak, és ezt a teljesítményt nem csak pécsi földrajzosok élvezhették. Az intézetben tartott óráit más karokról is hallgatták, majd pedig hosszú éveken keresztül tanított a PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Intézetében, illetve később karán, de kulcsszerepet játszott a szombathelyi földrajzi műhely megerősítésében, bolognai képzéseinek akkreditációjában. Hihetetlen, de egy időben Nyíregyházára és – egy kihelyezett képzésre – Gyulára is rendszeresen járt oktatni. Pályája végén, a nagy létszámú kurzusoktól visszavonulva, emeritusként végül egyetlen kurzusát, a „Studium generale geographiae”-re keresztelt szemináriumot tartotta meg, ahol félévente mindössze egy tucatnyi kiválasztott, tehetséges hallgató juthatott be – bátran mondhatjuk, hogy a kurzus kulcsszerepet töltött be a tehetséggondozásban.

Kutatói szempontból a pécsi évek második, egyetemi időszaka egyértelműen a szintézis jegyében telt. Nem annyira explicit módon, de előtérbe került munkájában az elméleti dimenzió, gondolkodása a földrajzi tér alapvető szerveződési elveinek keresése felé mutat. Ebbe az irányba az első, legsikeresebbnek mondható lépését még 1981-ben tette a rendszerszemléletű településfogalom, az elhíresült tetraéder-modell megalkotásával (A településhálózat és a környezet kölcsönhatásának néhány elméleti és gyakorlati kérdése. Földrajzi Értesítő XXX. évf. (2-3) pp. 267-291.). Noha teljes precizitással senki sem összesítette, de erre a tanulmányára százas nagyságrendben hivatkoztak a hazai geográfia művelői, tanítványok sora alkalmazta és gondolta tovább a modellt. Később a településekre megfogalmazott kölcsönhatásokon alapuló megközelítést a földrajzi tér egészére igyekezett kiterjeszteni, és különösen a régió fogalmának értelmezésén keresztül jutott el a térszerveződés és a társadalmi térszervezés folyamatainak és szintjeinek elkülönítéséhez. Ezen elvi alapokon állva folyamatosan támadta mind a regionális tudomány, mind pedig a területfejlesztési politika által létrehozott (saját, következetesen alkalmazott szóhasználatában kvázi-) régiókat, valamint legújabban a véleménye szerint „természetes” téregységként létező vonzáskörzetek figyelembe vétele nélkül megformált járási rendszert. Mindezekről vallott nézeteit több – mondhatni igen nagyszámú – tanulmány mellett egy emlékezetes előadásban is összefoglalta, amely „Kell nekünk régió?” címmel a Mindentudás Egyeteme sorozatban került a televízió, az olvasók és az internet nyilvánossága elé.

Eme korszak másik kiemelendő eredményeinek a nagy, egész intézetet megmozgató közös kutatási projekteket tarthatjuk. Ebből sokkal kevesebb volt, mint ahogyan azt Tóth professzor szerette volna: az intézet bővülésével és a kutatási irányok divergálódásával egyre nehezebb volt mindenkit egy téma közös akoljába terelni, és bántóan kevés volt az ilyen komplex témára szerezhető megrendelés, forrás is. Mégis, ebből az időszakból talán az utókor szemével is kiemelkednek majd olyan projektek, mint a „Középszintű közigazgatás reformja Magyarországon” (1994), „A magyarországi városhálózat és a városhiányos térségek vizsgálata” (1996), a térség eddigi legátfogóbb monográfiáját (Az Ormánság helye és lehetőségei – 2009) összeállító kutatás, vagy a „Világföldrajz” (2010) kötete az Akadémiai Kézikönyvek sorozatban. A társadalomföldrajzzal kapcsolatos meglátásainak a több kiadást megért összegzése az „Általános társadalomföldrajz I-II.” című egyetemi tankönyv. Utolsó, a fentiekhez hasonló ívű, lassan napvilágot látó munkájának, az Ember Istvánnal és Pál Viktorral közösen szerkesztett „Egészségföldrajz” című monográfiának a bemutatóját már nem érhette meg.

Tudományos erényei és kutatói eredményei között meg kell emlékeznünk egy sajátos adottságról is. Talán bárki másnál jobb érzéke volt új, izgalmas kutatási irányok és témák felvetésére és megfogalmazására. Ezeket az ötlet-csírákat azután tanítványai fejébe igyekezett palántázni, és rendkívül nagy örömmel figyelte kisarjadásukat, majd önálló életre kelésüket is. Így éledhetett újra, szökkenhetett szárba a kulturális földrajz (Trócsányi András), az egészségföldrajz (mindenekelőtt Pál Viktor) vagy a számára talán legkedvesebb tálentum-földrajz (Győri Ferenc) révén, de így születtek meg a Földrajzi Intézet műhelyében a Balkán (Pap Norbert), a munkaerőpiac földrajzi kérdései (Tésits Róbert) és az Ázsia (Wilhelm Zoltán) kutatási irányok is.

Korábban is írtunk már a közélet, mindenekelőtt persze a tudományos közélet formálásának ambícióiról. A tudomány világán belül hosszú éveken át küzdött a geográfia pozícióinak erősítéséért, elsősorban ez a vágy motiválta akkor is, amikor többször is eredménytelenül pályázott akadémikusi székre. Vérbeli vezető volt, aki nehezen tudta máshogyan elképzelni magát – ebben az időszakban legalábbis – mint valamely szervezet élén. E szerepkörében rendkívül határozottnak, céltudatosnak bizonyult, és ami talán a legfontosabb: mindig volt víziója arról, hogy merre tart az általa irányított hajó. Bármilyen, ellentmondást nem tűrő vezető volt időnként, erős volt kompromisszumkészsége is, és kivételesen éles lényeglátásával gyorsan felismerte a problémákat, és adott esetben kész volt elfogadni beosztottjai, ifjú kollégái érveit is.

Egymásra épülő vezetői karrierje a Természettudományi Kar dékánjaként, a JPTE majd a PTE rektoraként 1994–2003 között egy évtizedig tartott. Dinamizmusa segített valódi egyetemi karrá formálni a TTK-t, felkészítenie a JPTE-t az átalakulásra, majd egyetlen intézménnyé integrálni a pécsi (és szekszárdi) felsőoktatási képzőhelyeket. Rektorként mindenekelőtt talán a világra való nyitást képviselte a legkövetkezetesebben. Utazásainak globális térképén alig-alig maradt fehér folt, és egyértelműen ő vetette meg a mai PTE külkapcsolatainak alapjait. Rektori minőségében is igen fontos volt neki a közélet: baráti jellegű kapcsolatot ápolt a néhai Toller László polgármesterrel, de szívélyes viszonya volt utódaival, Tasnádi Péterrel és Páva Zsolttal is. A belügyi, oktatásügyi és honvédelmi kormányzatban is mindig akadtak barátai, és ezt a kapcsolati hálót – amelynek legendás és emlékezetes megnyilvánulásai voltak a rektorsága idején tartott József-napi ünnepségek Kócsag utcai „rezidenciáján” – annak az alapigazságának az érvényesítésére használta fel, hogy a politika hivatásos művelői csak a tudomány szolgáinak eredményeit figyelembe véve hozhatnak jó döntéseket. Munkáját közéleti elismerések sora kísérte, mindet igen nagy becsben tartotta, de mind közül talán a Magyar Köztársasági Érdemérem Középkeresztjére és választott pátriájának, Pécs díszpolgári címére volt legbüszkébb.

Az őt körülvevő emberek, tanítványok, kollégák és barátok hatalmas száma is hasonlatossá tette életigenlése, sokoldalúsága, a társaság, az ételek és az italok szeretete mellett egy reneszánsz nagyúrhoz. Tisztelői nagy számát még egy nagyon fontos emberi erénye magyarázza. Soha nem feledte el, hogy honnan indult útjára, és ennek megfelelően nagyon erőteljes szociális érzékenység munkálkodott benne. Akin csak tudott, segített: bizalommal, munkával, ajánlással, nem egyszer a szabályok nagyvonalú értelmezésével. Akit bizalmába fogadott, annak hibáit, botlásait is megbocsátotta, és egyedülálló érzéke volt abban, hogy meglássa és felkarolja a tehetséget a kissé excentrikus, nehezen beilleszkedő és nem mindenki által megértett emberekben.

Legkedvesebb pécsi művének mindenképpen a doktori iskolát tekinthetjük. Amikor a tudományos minősítés rendszere átalakult az 1990-es évek elején, kapva kapott a lehetőségen és (Lovász Györggyel közösen) megalapította a pécsi doktori programot. Fiatal tanítványait – akik közül az elsők ma már tanszékvezető docensek – nem csak tanította, szemléletüket formálta tudatosan és tudattalan módokon is, hanem nagyon hamar bizalmába fogadta őket, és a mély vízbe dobás ősi módszerével pályájuk legelejétől igen fontos, nem egyszer igen nagy önállóságot igénylő feladatokkal bízta meg őket. Valóban partnerként kezelte a fiatalokat, doktori iskolájában a tegeződés volt a módi a „siheder” akár huszonéves kutatók és a rector emeritus között.

Az általa kialakított Földtudományok Doktori Iskola másik nagy erénye a nyitottság volt – nem csak geográfusokat, hanem a legkülönbözőbb tudományterületekről érkező, a különböző térproblémák iránt fogékony kutatókat fogadott. Bírálói ezt a gyakorlatot rendre szemére vetették, a földtudományi PhD-fokozat „leértékelésével” vádolták. Tóth József azonban felismert egy nagyon fontos tényezőt, nevezetesen, hogy a geográfia túlélésének egyik záloga, ha nem zárkózik önmagába, hanem nyitott maradt a más területek felé. Azt is hitte és vallotta, hogy a képzés, még a doktori képzés sem csak egy szűk elitnek szól: a lehetőséget minél szélesebb körben kell megadni a magukban tehetséget érzőknek. Az már egy jellegzetes Tóth-féle jellembeli nagyság, hogy nagyon gyorsan szívébe zárta a tanítványait, és minden tőle telhetővel segítette szakmai, tudományos boldogulásukat. A rektori ciklusainak lezárulta után ez volt az ő igazi közege, és minden keserű tapasztalat közül talán azt élte meg legnehezebben, hogy korából adódóan nem vezethette tovább a leginkább a saját képére formált műhelyét, a Földtudományok Doktori Iskolát.

Tóth József híres-nevezetes Kócsag utcai házának kertjében áll egy útjelző fa. Életének legfontosabb állomásai irányába mutattak rajta a táblák, precízen feltüntetve a távolságokat is. Közismerten fennkölt, helyenként sarkos, vaskos és morbid humorának megnyilvánulását véltük felfedezni abban, hogy szerepelt rajta egy „temető” felirat is. De talán arra is utal, hogy az életet a maga teljességében megélő emberként képes volt elfogadni ezt a végső tényt is. Az alkotó ember ősi vágya, hogy alkotásaiban neve fennmaradjon, hiszen talán ez az egyetlen mód, ahogyan elérhetjük a halhatatlanságot. Neki ezen kívül volt még egy kiváló módszere: igazi, nagybetűs Mesterként tanítványaival hintette tele a geográfiát határainkon belül és azokon túl is. Most, hogy eltávozott közülünk, rajtunk áll, hogy örökségét tovább vigyük, tovább építsük.

________________________________________
[1] Jelen megemlékezésünk is támaszkodik a 65. születésnapra megjelent, Tésits Róbert és Bugya Titusz által szerkesztett, „Dr. Tóth József geográfus szakmai munkássága (1964-2004)” című kötetre, abból is Hajnal Klára és Tésits Róbert, Bugya Titusz, Dövényi Zoltán, Szabó Géza és Tarrósy István írásaira.